Dominancia és csoki fagyi

Buci

Ebéd után csoki fagyi volt a desszert. Felcsillant a fiúk szeme, még gyorsabban lapátolták az ebédet, hogy minél előbb a fagyihoz érjenek. Az egyik fiú kicsit gyorsabb volt, és már a csoki fagyit is majd mind megette, mire a másik odajutott, hogy elkezdje nyalakodni a hideg édességet. A fagyi fagyos volt, nem akart vele sietni egyébként sem. Igen ám, de ebben a pillanatban felpattant a testvére, és egy gyors elhadart "köszönöm szépen az ebédet"-tel már rohant is ki a kertbe. Ott maradt hát egyedül, és mire én annyit mondhattam volna, hogy lassan edd kisfiam a fagyidat, már fel is pattant és otthagyva csapot papot és a legkedvesebb finomságát, kirohant. A döbbenettől először szólni sem tudtam, aztán megtalálva hangomat kiáltottam utána: "itt maradt a fagyid, nyugodtan megeheted!" "De nem vár meg, elmegy nélkülem, nem kérek fagyit!" - hallatszott a válasz a bokrok mögül.

Lóci

Meglepett az eset, és újra nyugtáznom kellett, a hosszú forró nyár alatt a fiúk ismét úgy összenőttek, mint két szilva a fán. A két hónapos szünet minden percét együtt töltötték, még szép, hogy közben hol az egyik, hol a másik volt a főnök, és találta ki, hogy most mit játszanak. Dominancia itt és ott - úgy ugrált közöttük ez a a szerep, mint a tenisz meccseken a szerva adogatás. Természetesen gyakran voltak látogatóink, vendégeink, és nagy örömömre a fiúkat sikerült néha segítségükkel külön szedni. Meg is lepődtem, amikor a nálunk vendégeskedő szintén 5 tagú család hívására csak egyikőjük ment fürödni, míg a másik otthon maradt.

 Az idei nyár egyik tanulsága ez lett számomra,  hogy túl hosszú egy egész nyár együtt, kellenek néha külön eltöltött programok, táborok. Arról nem is beszélve, hogy a köztük lévő szoros egység újra meg újra megerősödött az egymással folytatott, véget nem érő mesélésekben, amellyel kicsit tőlünk is elzárkóznak.

Mert ilyenkor nem igen lehet szólni hozzájuk, egyszerűen tudomást sem vesznek rólunk. Néha ijesztő, mennyire bele tudnak merülni saját világukba. S míg nem iker korosztályuk csillapíthatatlan tudásszomjban szenvedve az örökös miérttekkel bombázza szüleit, az én két kisfiam egymás felé fordulva mesél, csak mesél...hol az egyik irányítja a mese folyamát, hol a másik, s ki tudja hol áll ez meg.  

Ismét megerősödtem abban, hogy legkésőbb az iskolában külön osztályba kell, hogy járjanak.