Azt szokták mondani, hogy ha az óvodában jól viselkednek a gyerekek, és csak otthon eresztik ki a gőzt, akkor nagyon jól neveltek. Nos, a fiúk is akkora tartogatják féktelen energiáikat, amikor itthon vannak, s jól neveltség ide vagy oda, nem könnyű velük. Néha fel is merül bennem a naiv kérdés, vajon miért is nem az óvó nénik küzdenek velük, akiknek sokkal de sokkal nagyobb tapasztalata van a nevelés terén, mint nekem egyszerű édesanyának...Apa fogalmazta meg ezt nagyon találóan: egymásból merítenek erőt, olyanok mint a magfúzió két fele: külön nyugalomban vannak, együtt robbannak. Egységük és összetartozásuk olyan erős és megbonthatatlan, hogy félelmetes is egyszerre.
A minap eszembe jutott az első, számomra hatalmas sokkot adó megnyilvánulása ennek az egységben az erő effektusnak. Csak erős idegzetűek olvassák tovább az egyik első horror történetünket a fiúkkal! (Sajnos volt még több is...)
Kb. két és fél évesek lehettek, amikor a Balatonnál a nyaralóból kiszöktek. Igaz, ebben kicsit ludas volt az akkori 5 évesen befogadott gyönyörű fehér goldenünk, aki nyughatatlan kóborló lévén, minden résen át lelécelt egy kis barangolásra, és az is, hogy akkor még voltak a kerítésen itt-ott rések.
Éppen egyedül voltam az ikrekkel pár napot, mikor végre megjött a felmentő sereg, kedves baráti házaspár és kisfiúk képében. Kicsit engedtem a feszített figyelmen, és valószínűleg ezt érezték meg a fiúk, mert az első pillanatban, amikor bementem a házba, egy szemvillanásnyi idő alatt már ki is szöktek Hopi kutya után a kapu melletti kicsi résen. Az utca, ahol voltunk nem túl forgalmas, de meredeken lejtve futott bele a főútba, ahol busz, és egyéb nagy járművek is járnak. Álmomban nem gondoltam, hogy a fiúk természetesen erre veszik az irányt, és mikor észrevettem, hogy nincsenek ott, ahol hagytam őket 1-2 perce, először naiv módon a kertben kerestem őket kétségbeesetten. A hatalmas csöndben egyre jobban megijedve kezdett belopózni a szívembe a jeges rémület, hogy mi van, ha a főút felé mentek? Sokkos állapotban téptem fel a bezárt kaput és rohantam le a kb. 150 m-re lévő főútra, ahol óriási megkönnyebbülésemre ott álltak a fiúk a járdán, egy kicsit nagyobb kisfiúval, és annak anyjával, mellettük egy Suzuki állt.Én azt hiszem szörnyen nézhettem ki, a sírástól és a megkönnyebbüléstől eltorzulva nem is tudtam leszidni őket először, csak örültem, hogy még élnek! 1-2 perc múlva, mikor az anyuka elmesélte az egész történetet, ahogy ő látta, bizonyosodott meg bennem, IGEN, NEKIK KÜLÖN ŐRANGYALUK VAN!!! Ő ugyanis a kisfia kiabálására jött ki, a szobában hagyva a kisbabáját, hogy az utcán van két kisfiú, jöjjön gyorsan. Kiszaladt, de addigra már egy Suzukis férfi állt meg a két fiú mellett, akik az úttest közepén ácsorogtak (!!!) és kikísérte őket a járda szélére. Meg sem tudtam neki köszönni, hogy megmentette őket, mert mire felfogtam, hogy mi történt, addigra már elment. Csak úgy záporoztak a képek a fejemben, a főúton ácsorgó két kisfiamról, és a néha 80-90 kmh/órás sebességű autókról...
Rettenetes volt. Hetekig éjjelente ezzel álmodtam, és napokig nem tudtam rájuk nézni száraz szemmel, és anélkül, hogy ne adtam volna hálát Istennek, hogy ott vannak velem!
Igazából nem is tudom, nekik végül mikor és mit mondtam. De azt hiszem látták, mennyire kikészültem, és próbáltam még ott az út szélén elmondani nekik, miért nem szabad kiszökniük. Zavarban voltak, de egymás mellett állva valahogy éreztem egy kis erőteret köztük, ahonnan lepattantak a szavaim.
Mindenesetre azóta sem hallottam ilyen típusú rémtörténetet egyik nem ikres ismerősömtől sem...
