Együtt. Külön?!

olvasni is együtt igazán jó

Mindig együtt. Éjjel, nappal, oviban, játszin, itthon, fürdéskor, evéskor, könyv lapozgatáskor - állandóan és folyamatosan ott van a másik, mint egy tükör, rezdül mindenre, amit csinálsz... vajon mi meddig bírnánk ezt? Persze nekik ez a természetes, hiszen az első pillanattól kezdve ez az életük, nem tudják, milyen az, egyedül lenni. Mégis, ha egy kicsit megpróbáljuk az ő szemükkel, vagyis pontosabban csak az egyikőjük szemével nézni a dolgokat, lehet, hogy hamar kiderülne, hogy igenis eljön az a pont, amikor szeretnénk egy kicsit maguk lenni.

Azt hiszem ez történik mostanság. Annak idején felcsattanva tiltakoztam, ha azt javasolták az okosok, hogy próbáljunk meg külön programozni a fiúkkal. Már miért mennénk külön, mikor hétvégén végre együtt lehetünk mind? Nem is mentünk. Nehéz is lett volna a fiúkkal megértetni, hogy te most erre mégy apával, mi meg amarra. Miért? Miért is? Akkor ez még nem volt időszerű. Persze voltak próbálkozások, a nagyszülőkhöz egyedül küldtük egyikőjüket, de nagy sírás lett a vége. Akkor azt mondtuk, ennek még nincs itt az ideje.

Aztán úgy tűnik 4 éves koruk körül egyszercsak jobban elkezdtek nyitni a világ felé. Nyilván az ovi sokat segített ebben, pedig ott is mindig együtt játszanak, mind a mai napig is. Kérdésemre, hogy kivel játszottak aznap, szinte mindennap ezt kapom: "Barátommal Lócival!", "Háát, a Bucival!". Persze, és még? "-". Néha elszomorít, mennyire nem barátkoznak kicsit jobban senkivel, noha azért előfordul, ha sikerül meglesnem őket, hogy már egyre többször látom a fiúk csoportjába vegyülve őket, de mégis együtt.

Amikor az ovi elkezdődött, gyakran voltak betegek, és néha előfordult, hogy csak az egyikőjük mehetett oviba. Ezt az egyik fiú egész jól viselte (elárulom, ő az "A" iker), ám a másik nehezebben, ha neki kellett mennie. Olyan is volt, hogy csak a dadus néni ölbekapós módszerével tudta bevinni a csoportba, én pedig mázsás súllyal a szívemben menekültem a kétségbeesett sírás elől.

Érdekes, hogy mégis egészen addig nem gondoltunk arra, hogy néha egy-egy napot jó lenne külön töltsenek, amíg észre nem vettük, hogy a két fiú mennyire különbözőképpen tükrözi vissza a feléjük sugárzó figyelmet, szeretetet, és ha együtt voltak (pl. a nagyszülőknél), az egyik fiú nagyon hamar háttérbe szorult visszafogottságával, míg a másik nyitottságával minden figyelmet bezsebelt. Tudtuk mi azt addig is, de ekkor vált élessé a különbség, és ez megerősítette, hogy külön kell őket választani, és a nagyszülőkhöz egyszerre egy fiú ment onnantól kezdve, a másik pedig oviba. Az eredmény pedig nagyon jó lett, mind a ketten egész máshogy viselkednek mind a két helyen. Talán kezdenek kicsit jobban nyitni az oviban, és jobban a nagyszülőknél is.


Így szépen lassan eljutottunk oda, hogy rájöttünk, az ő érdekük is az, hogy időnként külön legyenek a másik felüktől. Nyilván ez főleg annak a fiúnak megy egyre jobban, aki maga is törekszik néha erre, elvonul a szobájukba olvasgatni, vagy sétáláskor letér az ösvényről az erdőben és szinte futva próbál egyre távolabb és távolabb kerülni tőlünk. Ha sikerül, hogy a másik fiú ne menjen utána, mindig vigasztalnom kell őt, kétségbeesése néha határtalan: " Hát akkor én mit csináljak itt egyedül?" (Ott állok mellette - de ez mit sem ér.) " Mostantól nem lesz testvérkém?" (Dehogynem...)


Mindenesetre azt is észrevettük, hogy együtt egyre inkább féktelenek tudnak lenni, egymást rángatják bele a rohanásba, elhúzódásba, kedvetlenségbe, egyik kedve úgy hat a másikra, mint egy makacs ragasztó... Külön viszont lehet velük értelmesen beszélgetni, minden érdekli őket, mindenben résztvesznek. Legutóbbi múzeumlátogatások (Közlekedési Múzeum és Természettudományi Múzeum) után megállapítottuk, hogy mostantól érdemesebb külön vinni őket ilyen helyre, mert tulajdonképpen lelkesen végig rohanták az egészet, de semmit sem néztek meg...

üljünk a trónra

   Valahol elszomorít, hogy együtt kezd nehezebbé válni a családi programozás,  hiszen mindig arra vágytam, hogy együtt az egész család menjen bárhová is. Lehet, lecsillapodik ez majd, lehet, ez az 5 éves kor sajátossága is, de most ez a legfrissebb kihívás, amivel nap mint nap meg kell küzdenünk. Nyakunkon a suli kérdése is (2014.szeptember) és nap mint nap megerősödöm benne, hogy noha nem lesz könnyű, de azt hiszem mindenképpen külön osztályba kell őket tegyük. De ez majd egy másik történet lesz.