6 éves kórkép :-)

Hat évesek lettek a fiúk februárban, és ezt a szép kort a legkedvesebb öt éves kis barátaik körében ünnepelték meg.

a rendelt bohóc torta

 Igen, a 27 fős ovis csoport 11 hatéves gyermekének elballagása egyáltalán nem érinti érzékenyen a fiúkat, mert az ő barátaik kizárólag az 5 évesek, és egy fejjel kisebbek köréből kerülnek ki. Ennek egyrészről örülhetünk, hiszen nem érezték úgy, hogy ők lemaradtak a többi hatévestől, másrészt kicsit el is gondolkodhatunk rajta. Én ez utóbbit választottam, és arra jutottam, hogy ez lelki érettségük fokmérője is. Hiába a biológiai koruk, lelkileg, és persze viselkedésben is, inkább az 5 évesek szintjéhez vannak közelebb. Gyakran hallom és magam is tapasztalom, hogy a fiúk egyébként is későn érő típusok, számtalan példát tudok márciusi születésű fiúkról, akik szintén nem találtattak iskolaérettnek, de azt gondolom a mi esetünkben az ikerség is hozzájárul ehhez.

Ebben a bejegyzésben egy kis jellemzést próbálok a fiúkról adni, úgy, ahogy én látom őket, és aztán érdekességként azt is felvillantom, hogy a részképességi vizsgálatuk milyen eredményeket hozott.

Két kisfiam élete jellemzően most is folyamatos forgószél, állandóan mozgásban vannak. Ha netalán nem mozognak épp, akkor pedig az állandó mesélés tartja vibrálásban a levegőt körülöttük.
Erről már sokat írtam, számunkra ez a tevékenységük a leginkább türelempróbáló, hiszen ilyenkor egy közös bura alatt, teljesen elszigetelik saját magukat, és megközelíthetetlenek. Mindezek mellett nagyon érdeklődőek, szivacs agyuk felszippant minden morzsát, és folyamatosan próbálják követni a dolgokat, összerakni az eseményeket.

Szeptember óta járnak úgy nevezett "alapozó terápiára" ami heti két alkalommal 2 órás tornát jelent. A torna elsősorban a splasztikusságot, azaz a feszes izomzatot, görcsös, berögzült mozgásokat, baba korból megmaradt reflexeket próbálja lazítani, oldani, miközben izomerősítést, testkoordinációt is fejleszt. A fiúknál most már talán mondhatjuk, hogy a tornának köszönhetően eltűnőben van például az a csecsemőkori reflex, hogy összehúzzák magukat, ha palacsintában kell gördülniük. Ugyanígy nagy nehézséget okoz nekik a testvonaluk átlépése, kezük, lábuk nyújtott keresztezett áthúzása jobbról balra, vagy visszafele. Most már a tornán elámulva láttam, hogy miközben a mondóka soraira még váltották is az irányt, simán keresztezték végre a kezüket.

Buci készíti a várat az oviba

A torna valóban csodát tesz, rengeteget fejlődnek, és ez most már a grafomotoros készségeiken is sokat lendített. Talán elsőnek Bulcsi ugrott most egy nagyot, elkezdte kérni, hogy vegyük elő a színezőt, és hagy színezhessen, és alaposan, szépen színezett. Nála még keresztdominancia van, jobb kézzel nyúl a ceruzáért, de ballal rajzol. Ösztönösen mindent a ballal csinál, de jobb kézzel eszik.

itt pedig Lóci

Lócinál viszont szépen eldőlt a jobb kezesség, de neki még minden alkalommal szólni kell, hogy ne marokra fogja a ceruzát, és nem is szeret rajzolni, színezni. Azt hiszem ez beállítottság kérdése is, Buci jobban motiválható, szeret jól teljesíteni, lelkes. Lóci lassabb, megfontoltabb, ő is jól motiválható, de hamar elveszti a kedvét, ha nem megy valami elsőre, és akkor három lépést visszalép és makacsul tartja ezt a pozíciót, amiből kimozdítani szinte lehetetlen. Pont erre példa a biciklizés, Buci hirtelen felindulásból kipróbálta, és 1 órán belül már gyönyörűen tekert egyedül, és még elindulni is megtanult. Lóci viszont befeszült, és nem akar felülni, meg sem próbálja. Azt mondja, neki nem megy, majd akkor, ha Buci már tud menni... és hiába Bucinak már megy, Lóci akkor sem hajlandó jönni.
De érdekes, hogy a két kéz koordinációját igénylő játéknál viszont Lóci az ügyesebb és a kitartóbb. Ami azért szerencse,mert végre van valami, amire mondhatom, hogy látod, te meg ebben vagy ügyesebb. Látni ugyanis, hogy ő nagyon jól tudja, hogy most Buci az ügyesebb, és ez sajnos nem motiválja, hanem inkább DEmotiválja... És még sajnos nem tudom, hogy húzzuk ki ebből az állapotból.

És itt elérkeztem ahhoz a témához, amivel rengeteget küzdünk újra és újra: a versengés. Tudom, hogy minden testvérpárnál jelen van ez, de ahogy ők tudják egymás hergelni, az nekem iszonyatos. "Én már itt tartok, te még csak ott tartasz, ha ha", "én megtudom csinálni, sokkal gyorsabban, mint te", - ezek a mondatok percenként csattannak öltözködés, evés közben, aminek következményeképp rendkívül gyorsan felöltöznek, ez azért valljuk be, az előnye ennek :-). Ami viszont rettenetes, az az, hogy aki éppen hátrányban van, az kétségbeesetten, gyakran sírva kiabál, hogy "de én is ott tartok!" " már én is első vagyok", vagy, hogy "sietnem kell, mert akkor a Lóci / Buci fog nyerni, és én akarok lenni az első!!!" Ezt az állandó versengést egyszerűen lehetetlen leállítani, sajnos gyakran olyan heves veszekedés is lesz belőle, hogy még össze is verekednek. Hihetetlen milyen erők dúlnak ilyenkor bennük. Hasonló példa, hogy Bulcsi képes Lócit kézen fogva maga mellett tartani, ha Lóci kicsit gyorsabban menne kiránduláskor, mint a mellékelt kép is mutatja.

Továbbra is úgy érezzük, a szétválasztás lesz az egyetlen módszer arra, hogy ezt a versengésből fakadó lelki terrorizálást, és a összenövést egészségesebb mederbe tereljük. 

Na ez jó hosszú lett, az iskolaérettségi vizsgálathoz hasonló részképesség felméréssel kapcsolatos benyomásokról egy másik bejegyzést írok majd.

Pozítiv megerősítés és a napraforgók

     Korábban gyakran működött nálunk az a rendszer, hogy ha az egyik fiú rosszul viselkedett, makacskodott, nem akart elpakolni, vagy esetleg szemtelenül visszabeszélt, nagyon megdicsértem a másikat, aki viszont jól viselkedett. Ebből vagy az következett, hogy a szótlanul "elítélt" fél összekapta magát és jött ő is, vagy, épp az ellenkezője, még jobban belefúrta magát abba a negatív ködbe, ami ilyenkor körülvette. Ez persze függött attól is, hogy ki volt éppen az adott helyzetben a jó, vagy a rossz fél. Aztán előfordult az is, hogy a megdicsért fél hangosan felkiáltott, hogy ugye, ugye, látom-e, hogy a másik fél nem, de ő igen! Ezt megakadályozandó mindig igyekeztem helyre tenni a nagyképűsködést, nem szükséges még jobban kihangsúlyozni a másik fél egyensúlyozatlan állapotát. Ez a bizonyos lavírozás, vagy egyensúlyozás, amit a fiúk között kell állandóan gyakorolni, ez teszi nekünk a legnehezebbé nevelésüket.

napraforgók a lapon, és a mozaikos kirakók

A pozitív megerősítés valóban csodát tesz, de valahol egy idő után nem volt elég. Ekkor jött a sokaktól is hallott, bevált jó módszer, a piros pont gyűjtés ikertesója, nálunk a napraforgó gyűjtés. Csak jó dolgokért jár, illetve azért, ha valamit végre nem csinálnak (pl. visszabeszélés, időhúzás helyett azonnali cselekvés, stb), Fekete pont nincs, hanem akkor egyszerűen nincs napragforgó. Minden 10. napraforgó után pedig valami kis meglepetés, vagy olyasmi, amit együtt töltött idővel mérhető, esetleg együtt elmegyünk egy előadásra, vagy egy olyan tárgyi ajándék, amit már régóta szeretnének (pl. mozaikos kirakó).
Be kell vallanom, hogy az első 10 napraforgó összegyűjtése elképesztő látványos eredményeket hozott. A fiúk repültek, azonnal perdültek, ha kértem valamit, öltözködtek, szót fogadtak, mintha álomországba csöppentünk volna. Aztán egy kicsit átcsaptunk zsarolósba: ha ezt megcsinálom, kapok napraforgót? Egy idő után féltem, hogy eljutunk oda, hogy már mindenben csak a jutalom mozgatja őket, de aztán tisztáztuk, hogy azért mert valaki alapvető dolgokat megcsinál (pl, kezet mos, ha hazajöttünk az oviból) nem jár jutalom, ez elvárás. Nyilván nem könnyű nekik sem megérteni a rendszert, ami ráadásul időközben alakul.
De, azt meg kell hagyni, hogy amióta ezt elkezdtük, sokkal könnyebb velük az élet.  

Ehhez kapcsolódik egy új felfedezésem. Mint kiderült egy nagyon kedves barátnőm nővére Amerikában belebotlott egy pedagógiai módszerbe, amit iskolákban alkalmaznak, és aminek a lényege éppen ugyanez: a jó kihangsúlyozása.  A kimondottan nevelési-fegyelmezési módszer lényege annyi, hogy az elvárt szabályokat pozitívan megfogalmazott módon vezetik be, és megtartásukat dicsérettel, időnként tárgyi jutalommal is díjazzák. Így egy idő után menő lesz a gyerekek között az, akinek a nevét a kiemeltek között hallják mindig, és követendő példa a többiek számára. A módszer neve a Viselkedés Támogató Tanítása, és most már egyre több magyar iskolában is bevezetésre került, mint pl. Szent Benedek Iskola.

Mint saját fiaimon is látom, a dicséret, a jutalom óriási motiváció. Bár tapasztalatom még nincs a módszer iskolai keretek közötti alkalmazásáról, de maximálisan eltudom képzelni, hogy ez a fajta megerősítés a gyerekeknek és a tanároknak is szárnyakat adhat.