6 éves kórkép :-)

Hat évesek lettek a fiúk februárban, és ezt a szép kort a legkedvesebb öt éves kis barátaik körében ünnepelték meg.

a rendelt bohóc torta

 Igen, a 27 fős ovis csoport 11 hatéves gyermekének elballagása egyáltalán nem érinti érzékenyen a fiúkat, mert az ő barátaik kizárólag az 5 évesek, és egy fejjel kisebbek köréből kerülnek ki. Ennek egyrészről örülhetünk, hiszen nem érezték úgy, hogy ők lemaradtak a többi hatévestől, másrészt kicsit el is gondolkodhatunk rajta. Én ez utóbbit választottam, és arra jutottam, hogy ez lelki érettségük fokmérője is. Hiába a biológiai koruk, lelkileg, és persze viselkedésben is, inkább az 5 évesek szintjéhez vannak közelebb. Gyakran hallom és magam is tapasztalom, hogy a fiúk egyébként is későn érő típusok, számtalan példát tudok márciusi születésű fiúkról, akik szintén nem találtattak iskolaérettnek, de azt gondolom a mi esetünkben az ikerség is hozzájárul ehhez.

Ebben a bejegyzésben egy kis jellemzést próbálok a fiúkról adni, úgy, ahogy én látom őket, és aztán érdekességként azt is felvillantom, hogy a részképességi vizsgálatuk milyen eredményeket hozott.

Két kisfiam élete jellemzően most is folyamatos forgószél, állandóan mozgásban vannak. Ha netalán nem mozognak épp, akkor pedig az állandó mesélés tartja vibrálásban a levegőt körülöttük.
Erről már sokat írtam, számunkra ez a tevékenységük a leginkább türelempróbáló, hiszen ilyenkor egy közös bura alatt, teljesen elszigetelik saját magukat, és megközelíthetetlenek. Mindezek mellett nagyon érdeklődőek, szivacs agyuk felszippant minden morzsát, és folyamatosan próbálják követni a dolgokat, összerakni az eseményeket.

Szeptember óta járnak úgy nevezett "alapozó terápiára" ami heti két alkalommal 2 órás tornát jelent. A torna elsősorban a splasztikusságot, azaz a feszes izomzatot, görcsös, berögzült mozgásokat, baba korból megmaradt reflexeket próbálja lazítani, oldani, miközben izomerősítést, testkoordinációt is fejleszt. A fiúknál most már talán mondhatjuk, hogy a tornának köszönhetően eltűnőben van például az a csecsemőkori reflex, hogy összehúzzák magukat, ha palacsintában kell gördülniük. Ugyanígy nagy nehézséget okoz nekik a testvonaluk átlépése, kezük, lábuk nyújtott keresztezett áthúzása jobbról balra, vagy visszafele. Most már a tornán elámulva láttam, hogy miközben a mondóka soraira még váltották is az irányt, simán keresztezték végre a kezüket.

Buci készíti a várat az oviba

A torna valóban csodát tesz, rengeteget fejlődnek, és ez most már a grafomotoros készségeiken is sokat lendített. Talán elsőnek Bulcsi ugrott most egy nagyot, elkezdte kérni, hogy vegyük elő a színezőt, és hagy színezhessen, és alaposan, szépen színezett. Nála még keresztdominancia van, jobb kézzel nyúl a ceruzáért, de ballal rajzol. Ösztönösen mindent a ballal csinál, de jobb kézzel eszik.

itt pedig Lóci

Lócinál viszont szépen eldőlt a jobb kezesség, de neki még minden alkalommal szólni kell, hogy ne marokra fogja a ceruzát, és nem is szeret rajzolni, színezni. Azt hiszem ez beállítottság kérdése is, Buci jobban motiválható, szeret jól teljesíteni, lelkes. Lóci lassabb, megfontoltabb, ő is jól motiválható, de hamar elveszti a kedvét, ha nem megy valami elsőre, és akkor három lépést visszalép és makacsul tartja ezt a pozíciót, amiből kimozdítani szinte lehetetlen. Pont erre példa a biciklizés, Buci hirtelen felindulásból kipróbálta, és 1 órán belül már gyönyörűen tekert egyedül, és még elindulni is megtanult. Lóci viszont befeszült, és nem akar felülni, meg sem próbálja. Azt mondja, neki nem megy, majd akkor, ha Buci már tud menni... és hiába Bucinak már megy, Lóci akkor sem hajlandó jönni.
De érdekes, hogy a két kéz koordinációját igénylő játéknál viszont Lóci az ügyesebb és a kitartóbb. Ami azért szerencse,mert végre van valami, amire mondhatom, hogy látod, te meg ebben vagy ügyesebb. Látni ugyanis, hogy ő nagyon jól tudja, hogy most Buci az ügyesebb, és ez sajnos nem motiválja, hanem inkább DEmotiválja... És még sajnos nem tudom, hogy húzzuk ki ebből az állapotból.

És itt elérkeztem ahhoz a témához, amivel rengeteget küzdünk újra és újra: a versengés. Tudom, hogy minden testvérpárnál jelen van ez, de ahogy ők tudják egymás hergelni, az nekem iszonyatos. "Én már itt tartok, te még csak ott tartasz, ha ha", "én megtudom csinálni, sokkal gyorsabban, mint te", - ezek a mondatok percenként csattannak öltözködés, evés közben, aminek következményeképp rendkívül gyorsan felöltöznek, ez azért valljuk be, az előnye ennek :-). Ami viszont rettenetes, az az, hogy aki éppen hátrányban van, az kétségbeesetten, gyakran sírva kiabál, hogy "de én is ott tartok!" " már én is első vagyok", vagy, hogy "sietnem kell, mert akkor a Lóci / Buci fog nyerni, és én akarok lenni az első!!!" Ezt az állandó versengést egyszerűen lehetetlen leállítani, sajnos gyakran olyan heves veszekedés is lesz belőle, hogy még össze is verekednek. Hihetetlen milyen erők dúlnak ilyenkor bennük. Hasonló példa, hogy Bulcsi képes Lócit kézen fogva maga mellett tartani, ha Lóci kicsit gyorsabban menne kiránduláskor, mint a mellékelt kép is mutatja.

Továbbra is úgy érezzük, a szétválasztás lesz az egyetlen módszer arra, hogy ezt a versengésből fakadó lelki terrorizálást, és a összenövést egészségesebb mederbe tereljük. 

Na ez jó hosszú lett, az iskolaérettségi vizsgálathoz hasonló részképesség felméréssel kapcsolatos benyomásokról egy másik bejegyzést írok majd.

Pozítiv megerősítés és a napraforgók

     Korábban gyakran működött nálunk az a rendszer, hogy ha az egyik fiú rosszul viselkedett, makacskodott, nem akart elpakolni, vagy esetleg szemtelenül visszabeszélt, nagyon megdicsértem a másikat, aki viszont jól viselkedett. Ebből vagy az következett, hogy a szótlanul "elítélt" fél összekapta magát és jött ő is, vagy, épp az ellenkezője, még jobban belefúrta magát abba a negatív ködbe, ami ilyenkor körülvette. Ez persze függött attól is, hogy ki volt éppen az adott helyzetben a jó, vagy a rossz fél. Aztán előfordult az is, hogy a megdicsért fél hangosan felkiáltott, hogy ugye, ugye, látom-e, hogy a másik fél nem, de ő igen! Ezt megakadályozandó mindig igyekeztem helyre tenni a nagyképűsködést, nem szükséges még jobban kihangsúlyozni a másik fél egyensúlyozatlan állapotát. Ez a bizonyos lavírozás, vagy egyensúlyozás, amit a fiúk között kell állandóan gyakorolni, ez teszi nekünk a legnehezebbé nevelésüket.

napraforgók a lapon, és a mozaikos kirakók

A pozitív megerősítés valóban csodát tesz, de valahol egy idő után nem volt elég. Ekkor jött a sokaktól is hallott, bevált jó módszer, a piros pont gyűjtés ikertesója, nálunk a napraforgó gyűjtés. Csak jó dolgokért jár, illetve azért, ha valamit végre nem csinálnak (pl. visszabeszélés, időhúzás helyett azonnali cselekvés, stb), Fekete pont nincs, hanem akkor egyszerűen nincs napragforgó. Minden 10. napraforgó után pedig valami kis meglepetés, vagy olyasmi, amit együtt töltött idővel mérhető, esetleg együtt elmegyünk egy előadásra, vagy egy olyan tárgyi ajándék, amit már régóta szeretnének (pl. mozaikos kirakó).
Be kell vallanom, hogy az első 10 napraforgó összegyűjtése elképesztő látványos eredményeket hozott. A fiúk repültek, azonnal perdültek, ha kértem valamit, öltözködtek, szót fogadtak, mintha álomországba csöppentünk volna. Aztán egy kicsit átcsaptunk zsarolósba: ha ezt megcsinálom, kapok napraforgót? Egy idő után féltem, hogy eljutunk oda, hogy már mindenben csak a jutalom mozgatja őket, de aztán tisztáztuk, hogy azért mert valaki alapvető dolgokat megcsinál (pl, kezet mos, ha hazajöttünk az oviból) nem jár jutalom, ez elvárás. Nyilván nem könnyű nekik sem megérteni a rendszert, ami ráadásul időközben alakul.
De, azt meg kell hagyni, hogy amióta ezt elkezdtük, sokkal könnyebb velük az élet.  

Ehhez kapcsolódik egy új felfedezésem. Mint kiderült egy nagyon kedves barátnőm nővére Amerikában belebotlott egy pedagógiai módszerbe, amit iskolákban alkalmaznak, és aminek a lényege éppen ugyanez: a jó kihangsúlyozása.  A kimondottan nevelési-fegyelmezési módszer lényege annyi, hogy az elvárt szabályokat pozitívan megfogalmazott módon vezetik be, és megtartásukat dicsérettel, időnként tárgyi jutalommal is díjazzák. Így egy idő után menő lesz a gyerekek között az, akinek a nevét a kiemeltek között hallják mindig, és követendő példa a többiek számára. A módszer neve a Viselkedés Támogató Tanítása, és most már egyre több magyar iskolában is bevezetésre került, mint pl. Szent Benedek Iskola.

Mint saját fiaimon is látom, a dicséret, a jutalom óriási motiváció. Bár tapasztalatom még nincs a módszer iskolai keretek közötti alkalmazásáról, de maximálisan eltudom képzelni, hogy ez a fajta megerősítés a gyerekeknek és a tanároknak is szárnyakat adhat.
 

Édes hármas - képriport a fiúkról és kishúgukról

Tihanyból jövet kis család

Miközben gyűjtögetem az újabb hasznos írnivalókat szeretnék néhány képet megosztani a fiúkról és az ő kicsi húgukról, akit egyszerűen csak Göginek szólítanak. A nagyobb szerelem úgy látom Kincső részéről egyelőre Lóci, de mostanában Bulcsival is kezd egyre többet kacagni, és talán Bulcsi is kevesebbszer löki már el. Együtt látva őket mindig az a klasszikus dal sor jut eszembe a Dolly Roll Gina dalából: "...csak ne jönne mindkét bátyád Veled, megérinthetném a kezed... Gina..." :-) Na persze ez azért még odébb van :-)

 De inkább beszéljenek a képek! :-)

Lócihoz bújós

Lócival

Bucival kacagós

Magasparton kukucskálós

egy kis anyák napi hármas

a nagy pillanatokban is együtt: itt állt fel Kincső...

...és a szülinapi ajándékát is ők bontják :-)

reggeli pizsamás könyvlapozgatós

Dominancia és csoki fagyi

Buci

Ebéd után csoki fagyi volt a desszert. Felcsillant a fiúk szeme, még gyorsabban lapátolták az ebédet, hogy minél előbb a fagyihoz érjenek. Az egyik fiú kicsit gyorsabb volt, és már a csoki fagyit is majd mind megette, mire a másik odajutott, hogy elkezdje nyalakodni a hideg édességet. A fagyi fagyos volt, nem akart vele sietni egyébként sem. Igen ám, de ebben a pillanatban felpattant a testvére, és egy gyors elhadart "köszönöm szépen az ebédet"-tel már rohant is ki a kertbe. Ott maradt hát egyedül, és mire én annyit mondhattam volna, hogy lassan edd kisfiam a fagyidat, már fel is pattant és otthagyva csapot papot és a legkedvesebb finomságát, kirohant. A döbbenettől először szólni sem tudtam, aztán megtalálva hangomat kiáltottam utána: "itt maradt a fagyid, nyugodtan megeheted!" "De nem vár meg, elmegy nélkülem, nem kérek fagyit!" - hallatszott a válasz a bokrok mögül.

Lóci

Meglepett az eset, és újra nyugtáznom kellett, a hosszú forró nyár alatt a fiúk ismét úgy összenőttek, mint két szilva a fán. A két hónapos szünet minden percét együtt töltötték, még szép, hogy közben hol az egyik, hol a másik volt a főnök, és találta ki, hogy most mit játszanak. Dominancia itt és ott - úgy ugrált közöttük ez a a szerep, mint a tenisz meccseken a szerva adogatás. Természetesen gyakran voltak látogatóink, vendégeink, és nagy örömömre a fiúkat sikerült néha segítségükkel külön szedni. Meg is lepődtem, amikor a nálunk vendégeskedő szintén 5 tagú család hívására csak egyikőjük ment fürödni, míg a másik otthon maradt.

 Az idei nyár egyik tanulsága ez lett számomra,  hogy túl hosszú egy egész nyár együtt, kellenek néha külön eltöltött programok, táborok. Arról nem is beszélve, hogy a köztük lévő szoros egység újra meg újra megerősödött az egymással folytatott, véget nem érő mesélésekben, amellyel kicsit tőlünk is elzárkóznak.

Mert ilyenkor nem igen lehet szólni hozzájuk, egyszerűen tudomást sem vesznek rólunk. Néha ijesztő, mennyire bele tudnak merülni saját világukba. S míg nem iker korosztályuk csillapíthatatlan tudásszomjban szenvedve az örökös miérttekkel bombázza szüleit, az én két kisfiam egymás felé fordulva mesél, csak mesél...hol az egyik irányítja a mese folyamát, hol a másik, s ki tudja hol áll ez meg.  

Ismét megerősödtem abban, hogy legkésőbb az iskolában külön osztályba kell, hogy járjanak.

A Bánfi fiúk esete a Trambulinok népével

Úgy kezdődött, hogy két éve megérkezett a szomszédunkba Trambulin Néne. Húsvétra jött, de szakadt az eső, így a gyereksereg csak két héttel később vehette birtokba őkelmét. Kacagásuktól zengett a környék. Egyszerre 4-5 gyermek is szökkent benne az égre fel, mi szülők kissé aggódva figyeltük a a gumiasztal lapján a landolást, de szerencsére baj nem történt. Apával még örültünk is, hogy ilyen jó szomszédunk lett, a fiúkat nyugodtan átengedhetjük - persze, ha a Néne gazdái sem bánják, és szerencsére nem bánták, sőt. Aztán beütött a krach, és a Néne kisgazdáját messzire vitte egy szellő, néha-néha, napokra visszahozva őt, de a korábbi önfeledt hangulatú trambulin innentől kezdve elárvultan ácsorgott immáron kicsit eldugva a hátsó kertben.
Ezalatt a Trambulinok Népes csapatának második nagy fenekű társa is megérkezett hozzánk, most a hátsó szomszédunk kertjét kiszemelve magának. Hatalmas lábaival elterpeszkedett Trambulin Apó az árnyat adó fák alatt és onnan édesgette a fiúkat hálói közé. Mentek is a fiúk, ha lehetett, ha nem, néha kiszökve szoros őrizetem alól, és ezzel szidást elérve. Szerencsére Trambulin Apó gazdáinál szinte mindig áll a bál, örültek a társaságnak, csak akkor nem, amikor kicsi lányukat megijesztették a nagy fiúk féktelen ugrálásukkal. No meg akkor nem, amikor éppen készülődtek elindulni otthonról, és az én két kisfiam kérdezés nélkül rontott Apó ölébe. Nohát ez tarthatatlan - szakadt ki belőlem, és eltiltottam a fiúkat az ilyen lerohanós stílusú trambulinozástól.
Aztán, csakhogy lássuk, a trambulinok népe milyen összetartó, egyszer csak megérkezett az eddigi legnagyobb méretű Trambulin a családból,   Trambulin Bátyó, aki 4 méternél is szélesebbre nőtt lábaival hasalt bele a szembe szomszédunk árnyas kertjébe. No, már három trambulin közül lehet választani - gondoltuk magunkban nyugodtan hátradőlve, hogy akkor nekünk már igazán nem érdemes beengednünk a nép következő kínálkozó tagját. De nem addig van ám az! Ha egyszer egy trambulin beteszi a lábát egy környékre, bizony nem lehet menekülni a társaitól!
Így történt, hogy engedve a fiúk által keltett kínos helyzetek nyomásának, és gátat szabva állandó epekedésüknek, ácsingózásuknak a szomszéd trambulinjára, megérkezett hozzánk Trambulin Öcsi. Persze tudtam én azt, hogy  a trambulinozás igazi öröme a társaság, így mindjárt csaptunk is egy fergeteges trambulin avató kerti ünnepséget. Olyan jól sikerült, hogy azon kaptam magam, már azon gondolkodom: lehet, pályát kéne módosítanom, és kicsiny gyerekek csillogó szemében kellene fürödnöm egy-egy nívósabb együtt mulatozás során... :-)

Egységben az erő - egy rémtörténet korábbról

Azt szokták mondani, hogy ha az óvodában jól viselkednek a gyerekek, és csak otthon eresztik ki a gőzt, akkor nagyon jól neveltek. Nos, a fiúk is akkora tartogatják féktelen energiáikat, amikor itthon vannak, s jól neveltség ide vagy oda, nem könnyű velük. Néha fel is merül bennem a naiv kérdés, vajon miért is nem az óvó nénik küzdenek velük, akiknek sokkal de sokkal nagyobb tapasztalata van a nevelés terén, mint nekem egyszerű édesanyának...

Apa fogalmazta meg ezt nagyon találóan: egymásból merítenek erőt, olyanok mint a magfúzió két fele: külön nyugalomban vannak, együtt robbannak. Egységük és összetartozásuk olyan erős és megbonthatatlan, hogy félelmetes is egyszerre.

A minap eszembe jutott az első, számomra hatalmas sokkot adó megnyilvánulása ennek az egységben az erő effektusnak. Csak erős idegzetűek olvassák tovább az egyik első horror történetünket a fiúkkal! (Sajnos volt még több is...)

Kb. két és fél évesek lehettek, amikor a Balatonnál a nyaralóból kiszöktek. Igaz, ebben kicsit ludas volt az akkori 5 évesen befogadott gyönyörű fehér goldenünk, aki nyughatatlan kóborló lévén, minden résen át lelécelt egy kis barangolásra, és az is, hogy akkor még voltak a kerítésen itt-ott rések.

Éppen egyedül voltam az ikrekkel pár napot, mikor végre megjött a felmentő sereg, kedves baráti házaspár és kisfiúk képében. Kicsit engedtem a feszített figyelmen, és valószínűleg ezt érezték meg a fiúk, mert az első pillanatban, amikor bementem a házba, egy szemvillanásnyi idő alatt már ki is szöktek Hopi kutya után a kapu melletti kicsi résen. Az utca, ahol voltunk nem túl forgalmas, de meredeken lejtve futott bele a főútba, ahol busz, és egyéb nagy járművek is járnak. Álmomban nem gondoltam, hogy a fiúk természetesen erre veszik az irányt, és mikor észrevettem, hogy nincsenek ott, ahol hagytam őket 1-2 perce, először naiv módon a kertben kerestem őket kétségbeesetten. A hatalmas csöndben egyre jobban megijedve kezdett belopózni a szívembe a jeges rémület, hogy mi van, ha a főút felé mentek? Sokkos állapotban téptem fel a bezárt kaput és rohantam le a kb. 150 m-re lévő főútra, ahol óriási megkönnyebbülésemre ott álltak a fiúk a járdán, egy kicsit nagyobb kisfiúval, és annak anyjával, mellettük egy Suzuki állt.

Én azt hiszem szörnyen nézhettem ki, a sírástól és a megkönnyebbüléstől eltorzulva nem is tudtam leszidni őket először, csak örültem, hogy még élnek! 1-2 perc múlva, mikor az anyuka elmesélte az egész történetet, ahogy ő látta, bizonyosodott meg bennem, IGEN, NEKIK KÜLÖN ŐRANGYALUK VAN!!! Ő ugyanis a kisfia kiabálására jött ki, a szobában hagyva a kisbabáját, hogy az utcán van két kisfiú, jöjjön gyorsan. Kiszaladt, de addigra már egy Suzukis férfi állt meg a két fiú mellett, akik az úttest közepén ácsorogtak (!!!) és kikísérte őket a járda szélére. Meg sem tudtam neki köszönni, hogy megmentette őket, mert mire felfogtam, hogy mi történt, addigra már elment. Csak úgy záporoztak a képek a fejemben, a főúton ácsorgó két kisfiamról, és a néha 80-90 kmh/órás sebességű autókról...

Rettenetes volt. Hetekig éjjelente ezzel álmodtam, és napokig nem tudtam rájuk nézni száraz szemmel, és anélkül, hogy ne adtam volna hálát Istennek, hogy ott vannak velem!

Igazából nem is tudom, nekik végül mikor és mit mondtam. De azt hiszem látták, mennyire kikészültem, és próbáltam még ott az út szélén elmondani nekik, miért nem szabad kiszökniük. Zavarban voltak, de egymás mellett állva valahogy éreztem egy kis erőteret köztük, ahonnan lepattantak a szavaim.

Mindenesetre azóta sem hallottam ilyen típusú rémtörténetet egyik nem ikres ismerősömtől sem...

Együtt. Külön?!

olvasni is együtt igazán jó

Mindig együtt. Éjjel, nappal, oviban, játszin, itthon, fürdéskor, evéskor, könyv lapozgatáskor - állandóan és folyamatosan ott van a másik, mint egy tükör, rezdül mindenre, amit csinálsz... vajon mi meddig bírnánk ezt? Persze nekik ez a természetes, hiszen az első pillanattól kezdve ez az életük, nem tudják, milyen az, egyedül lenni. Mégis, ha egy kicsit megpróbáljuk az ő szemükkel, vagyis pontosabban csak az egyikőjük szemével nézni a dolgokat, lehet, hogy hamar kiderülne, hogy igenis eljön az a pont, amikor szeretnénk egy kicsit maguk lenni.

Azt hiszem ez történik mostanság. Annak idején felcsattanva tiltakoztam, ha azt javasolták az okosok, hogy próbáljunk meg külön programozni a fiúkkal. Már miért mennénk külön, mikor hétvégén végre együtt lehetünk mind? Nem is mentünk. Nehéz is lett volna a fiúkkal megértetni, hogy te most erre mégy apával, mi meg amarra. Miért? Miért is? Akkor ez még nem volt időszerű. Persze voltak próbálkozások, a nagyszülőkhöz egyedül küldtük egyikőjüket, de nagy sírás lett a vége. Akkor azt mondtuk, ennek még nincs itt az ideje.

Aztán úgy tűnik 4 éves koruk körül egyszercsak jobban elkezdtek nyitni a világ felé. Nyilván az ovi sokat segített ebben, pedig ott is mindig együtt játszanak, mind a mai napig is. Kérdésemre, hogy kivel játszottak aznap, szinte mindennap ezt kapom: "Barátommal Lócival!", "Háát, a Bucival!". Persze, és még? "-". Néha elszomorít, mennyire nem barátkoznak kicsit jobban senkivel, noha azért előfordul, ha sikerül meglesnem őket, hogy már egyre többször látom a fiúk csoportjába vegyülve őket, de mégis együtt.

Amikor az ovi elkezdődött, gyakran voltak betegek, és néha előfordult, hogy csak az egyikőjük mehetett oviba. Ezt az egyik fiú egész jól viselte (elárulom, ő az "A" iker), ám a másik nehezebben, ha neki kellett mennie. Olyan is volt, hogy csak a dadus néni ölbekapós módszerével tudta bevinni a csoportba, én pedig mázsás súllyal a szívemben menekültem a kétségbeesett sírás elől.

Érdekes, hogy mégis egészen addig nem gondoltunk arra, hogy néha egy-egy napot jó lenne külön töltsenek, amíg észre nem vettük, hogy a két fiú mennyire különbözőképpen tükrözi vissza a feléjük sugárzó figyelmet, szeretetet, és ha együtt voltak (pl. a nagyszülőknél), az egyik fiú nagyon hamar háttérbe szorult visszafogottságával, míg a másik nyitottságával minden figyelmet bezsebelt. Tudtuk mi azt addig is, de ekkor vált élessé a különbség, és ez megerősítette, hogy külön kell őket választani, és a nagyszülőkhöz egyszerre egy fiú ment onnantól kezdve, a másik pedig oviba. Az eredmény pedig nagyon jó lett, mind a ketten egész máshogy viselkednek mind a két helyen. Talán kezdenek kicsit jobban nyitni az oviban, és jobban a nagyszülőknél is.


Így szépen lassan eljutottunk oda, hogy rájöttünk, az ő érdekük is az, hogy időnként külön legyenek a másik felüktől. Nyilván ez főleg annak a fiúnak megy egyre jobban, aki maga is törekszik néha erre, elvonul a szobájukba olvasgatni, vagy sétáláskor letér az ösvényről az erdőben és szinte futva próbál egyre távolabb és távolabb kerülni tőlünk. Ha sikerül, hogy a másik fiú ne menjen utána, mindig vigasztalnom kell őt, kétségbeesése néha határtalan: " Hát akkor én mit csináljak itt egyedül?" (Ott állok mellette - de ez mit sem ér.) " Mostantól nem lesz testvérkém?" (Dehogynem...)


Mindenesetre azt is észrevettük, hogy együtt egyre inkább féktelenek tudnak lenni, egymást rángatják bele a rohanásba, elhúzódásba, kedvetlenségbe, egyik kedve úgy hat a másikra, mint egy makacs ragasztó... Külön viszont lehet velük értelmesen beszélgetni, minden érdekli őket, mindenben résztvesznek. Legutóbbi múzeumlátogatások (Közlekedési Múzeum és Természettudományi Múzeum) után megállapítottuk, hogy mostantól érdemesebb külön vinni őket ilyen helyre, mert tulajdonképpen lelkesen végig rohanták az egészet, de semmit sem néztek meg...

üljünk a trónra

   Valahol elszomorít, hogy együtt kezd nehezebbé válni a családi programozás,  hiszen mindig arra vágytam, hogy együtt az egész család menjen bárhová is. Lehet, lecsillapodik ez majd, lehet, ez az 5 éves kor sajátossága is, de most ez a legfrissebb kihívás, amivel nap mint nap meg kell küzdenünk. Nyakunkon a suli kérdése is (2014.szeptember) és nap mint nap megerősödöm benne, hogy noha nem lesz könnyű, de azt hiszem mindenképpen külön osztályba kell őket tegyük. De ez majd egy másik történet lesz.