Édes hármas - képriport a fiúkról és kishúgukról

Tihanyból jövet kis család

Miközben gyűjtögetem az újabb hasznos írnivalókat szeretnék néhány képet megosztani a fiúkról és az ő kicsi húgukról, akit egyszerűen csak Göginek szólítanak. A nagyobb szerelem úgy látom Kincső részéről egyelőre Lóci, de mostanában Bulcsival is kezd egyre többet kacagni, és talán Bulcsi is kevesebbszer löki már el. Együtt látva őket mindig az a klasszikus dal sor jut eszembe a Dolly Roll Gina dalából: "...csak ne jönne mindkét bátyád Veled, megérinthetném a kezed... Gina..." :-) Na persze ez azért még odébb van :-)

 De inkább beszéljenek a képek! :-)

Lócihoz bújós

Lócival

Bucival kacagós

Magasparton kukucskálós

egy kis anyák napi hármas

a nagy pillanatokban is együtt: itt állt fel Kincső...

...és a szülinapi ajándékát is ők bontják :-)

reggeli pizsamás könyvlapozgatós

Dominancia és csoki fagyi

Buci

Ebéd után csoki fagyi volt a desszert. Felcsillant a fiúk szeme, még gyorsabban lapátolták az ebédet, hogy minél előbb a fagyihoz érjenek. Az egyik fiú kicsit gyorsabb volt, és már a csoki fagyit is majd mind megette, mire a másik odajutott, hogy elkezdje nyalakodni a hideg édességet. A fagyi fagyos volt, nem akart vele sietni egyébként sem. Igen ám, de ebben a pillanatban felpattant a testvére, és egy gyors elhadart "köszönöm szépen az ebédet"-tel már rohant is ki a kertbe. Ott maradt hát egyedül, és mire én annyit mondhattam volna, hogy lassan edd kisfiam a fagyidat, már fel is pattant és otthagyva csapot papot és a legkedvesebb finomságát, kirohant. A döbbenettől először szólni sem tudtam, aztán megtalálva hangomat kiáltottam utána: "itt maradt a fagyid, nyugodtan megeheted!" "De nem vár meg, elmegy nélkülem, nem kérek fagyit!" - hallatszott a válasz a bokrok mögül.

Lóci

Meglepett az eset, és újra nyugtáznom kellett, a hosszú forró nyár alatt a fiúk ismét úgy összenőttek, mint két szilva a fán. A két hónapos szünet minden percét együtt töltötték, még szép, hogy közben hol az egyik, hol a másik volt a főnök, és találta ki, hogy most mit játszanak. Dominancia itt és ott - úgy ugrált közöttük ez a a szerep, mint a tenisz meccseken a szerva adogatás. Természetesen gyakran voltak látogatóink, vendégeink, és nagy örömömre a fiúkat sikerült néha segítségükkel külön szedni. Meg is lepődtem, amikor a nálunk vendégeskedő szintén 5 tagú család hívására csak egyikőjük ment fürödni, míg a másik otthon maradt.

 Az idei nyár egyik tanulsága ez lett számomra,  hogy túl hosszú egy egész nyár együtt, kellenek néha külön eltöltött programok, táborok. Arról nem is beszélve, hogy a köztük lévő szoros egység újra meg újra megerősödött az egymással folytatott, véget nem érő mesélésekben, amellyel kicsit tőlünk is elzárkóznak.

Mert ilyenkor nem igen lehet szólni hozzájuk, egyszerűen tudomást sem vesznek rólunk. Néha ijesztő, mennyire bele tudnak merülni saját világukba. S míg nem iker korosztályuk csillapíthatatlan tudásszomjban szenvedve az örökös miérttekkel bombázza szüleit, az én két kisfiam egymás felé fordulva mesél, csak mesél...hol az egyik irányítja a mese folyamát, hol a másik, s ki tudja hol áll ez meg.  

Ismét megerősödtem abban, hogy legkésőbb az iskolában külön osztályba kell, hogy járjanak.

A Bánfi fiúk esete a Trambulinok népével

Úgy kezdődött, hogy két éve megérkezett a szomszédunkba Trambulin Néne. Húsvétra jött, de szakadt az eső, így a gyereksereg csak két héttel később vehette birtokba őkelmét. Kacagásuktól zengett a környék. Egyszerre 4-5 gyermek is szökkent benne az égre fel, mi szülők kissé aggódva figyeltük a a gumiasztal lapján a landolást, de szerencsére baj nem történt. Apával még örültünk is, hogy ilyen jó szomszédunk lett, a fiúkat nyugodtan átengedhetjük - persze, ha a Néne gazdái sem bánják, és szerencsére nem bánták, sőt. Aztán beütött a krach, és a Néne kisgazdáját messzire vitte egy szellő, néha-néha, napokra visszahozva őt, de a korábbi önfeledt hangulatú trambulin innentől kezdve elárvultan ácsorgott immáron kicsit eldugva a hátsó kertben.
Ezalatt a Trambulinok Népes csapatának második nagy fenekű társa is megérkezett hozzánk, most a hátsó szomszédunk kertjét kiszemelve magának. Hatalmas lábaival elterpeszkedett Trambulin Apó az árnyat adó fák alatt és onnan édesgette a fiúkat hálói közé. Mentek is a fiúk, ha lehetett, ha nem, néha kiszökve szoros őrizetem alól, és ezzel szidást elérve. Szerencsére Trambulin Apó gazdáinál szinte mindig áll a bál, örültek a társaságnak, csak akkor nem, amikor kicsi lányukat megijesztették a nagy fiúk féktelen ugrálásukkal. No meg akkor nem, amikor éppen készülődtek elindulni otthonról, és az én két kisfiam kérdezés nélkül rontott Apó ölébe. Nohát ez tarthatatlan - szakadt ki belőlem, és eltiltottam a fiúkat az ilyen lerohanós stílusú trambulinozástól.
Aztán, csakhogy lássuk, a trambulinok népe milyen összetartó, egyszer csak megérkezett az eddigi legnagyobb méretű Trambulin a családból,   Trambulin Bátyó, aki 4 méternél is szélesebbre nőtt lábaival hasalt bele a szembe szomszédunk árnyas kertjébe. No, már három trambulin közül lehet választani - gondoltuk magunkban nyugodtan hátradőlve, hogy akkor nekünk már igazán nem érdemes beengednünk a nép következő kínálkozó tagját. De nem addig van ám az! Ha egyszer egy trambulin beteszi a lábát egy környékre, bizony nem lehet menekülni a társaitól!
Így történt, hogy engedve a fiúk által keltett kínos helyzetek nyomásának, és gátat szabva állandó epekedésüknek, ácsingózásuknak a szomszéd trambulinjára, megérkezett hozzánk Trambulin Öcsi. Persze tudtam én azt, hogy  a trambulinozás igazi öröme a társaság, így mindjárt csaptunk is egy fergeteges trambulin avató kerti ünnepséget. Olyan jól sikerült, hogy azon kaptam magam, már azon gondolkodom: lehet, pályát kéne módosítanom, és kicsiny gyerekek csillogó szemében kellene fürödnöm egy-egy nívósabb együtt mulatozás során... :-)

Egységben az erő - egy rémtörténet korábbról

Azt szokták mondani, hogy ha az óvodában jól viselkednek a gyerekek, és csak otthon eresztik ki a gőzt, akkor nagyon jól neveltek. Nos, a fiúk is akkora tartogatják féktelen energiáikat, amikor itthon vannak, s jól neveltség ide vagy oda, nem könnyű velük. Néha fel is merül bennem a naiv kérdés, vajon miért is nem az óvó nénik küzdenek velük, akiknek sokkal de sokkal nagyobb tapasztalata van a nevelés terén, mint nekem egyszerű édesanyának...

Apa fogalmazta meg ezt nagyon találóan: egymásból merítenek erőt, olyanok mint a magfúzió két fele: külön nyugalomban vannak, együtt robbannak. Egységük és összetartozásuk olyan erős és megbonthatatlan, hogy félelmetes is egyszerre.

A minap eszembe jutott az első, számomra hatalmas sokkot adó megnyilvánulása ennek az egységben az erő effektusnak. Csak erős idegzetűek olvassák tovább az egyik első horror történetünket a fiúkkal! (Sajnos volt még több is...)

Kb. két és fél évesek lehettek, amikor a Balatonnál a nyaralóból kiszöktek. Igaz, ebben kicsit ludas volt az akkori 5 évesen befogadott gyönyörű fehér goldenünk, aki nyughatatlan kóborló lévén, minden résen át lelécelt egy kis barangolásra, és az is, hogy akkor még voltak a kerítésen itt-ott rések.

Éppen egyedül voltam az ikrekkel pár napot, mikor végre megjött a felmentő sereg, kedves baráti házaspár és kisfiúk képében. Kicsit engedtem a feszített figyelmen, és valószínűleg ezt érezték meg a fiúk, mert az első pillanatban, amikor bementem a házba, egy szemvillanásnyi idő alatt már ki is szöktek Hopi kutya után a kapu melletti kicsi résen. Az utca, ahol voltunk nem túl forgalmas, de meredeken lejtve futott bele a főútba, ahol busz, és egyéb nagy járművek is járnak. Álmomban nem gondoltam, hogy a fiúk természetesen erre veszik az irányt, és mikor észrevettem, hogy nincsenek ott, ahol hagytam őket 1-2 perce, először naiv módon a kertben kerestem őket kétségbeesetten. A hatalmas csöndben egyre jobban megijedve kezdett belopózni a szívembe a jeges rémület, hogy mi van, ha a főút felé mentek? Sokkos állapotban téptem fel a bezárt kaput és rohantam le a kb. 150 m-re lévő főútra, ahol óriási megkönnyebbülésemre ott álltak a fiúk a járdán, egy kicsit nagyobb kisfiúval, és annak anyjával, mellettük egy Suzuki állt.

Én azt hiszem szörnyen nézhettem ki, a sírástól és a megkönnyebbüléstől eltorzulva nem is tudtam leszidni őket először, csak örültem, hogy még élnek! 1-2 perc múlva, mikor az anyuka elmesélte az egész történetet, ahogy ő látta, bizonyosodott meg bennem, IGEN, NEKIK KÜLÖN ŐRANGYALUK VAN!!! Ő ugyanis a kisfia kiabálására jött ki, a szobában hagyva a kisbabáját, hogy az utcán van két kisfiú, jöjjön gyorsan. Kiszaladt, de addigra már egy Suzukis férfi állt meg a két fiú mellett, akik az úttest közepén ácsorogtak (!!!) és kikísérte őket a járda szélére. Meg sem tudtam neki köszönni, hogy megmentette őket, mert mire felfogtam, hogy mi történt, addigra már elment. Csak úgy záporoztak a képek a fejemben, a főúton ácsorgó két kisfiamról, és a néha 80-90 kmh/órás sebességű autókról...

Rettenetes volt. Hetekig éjjelente ezzel álmodtam, és napokig nem tudtam rájuk nézni száraz szemmel, és anélkül, hogy ne adtam volna hálát Istennek, hogy ott vannak velem!

Igazából nem is tudom, nekik végül mikor és mit mondtam. De azt hiszem látták, mennyire kikészültem, és próbáltam még ott az út szélén elmondani nekik, miért nem szabad kiszökniük. Zavarban voltak, de egymás mellett állva valahogy éreztem egy kis erőteret köztük, ahonnan lepattantak a szavaim.

Mindenesetre azóta sem hallottam ilyen típusú rémtörténetet egyik nem ikres ismerősömtől sem...

Együtt. Külön?!

olvasni is együtt igazán jó

Mindig együtt. Éjjel, nappal, oviban, játszin, itthon, fürdéskor, evéskor, könyv lapozgatáskor - állandóan és folyamatosan ott van a másik, mint egy tükör, rezdül mindenre, amit csinálsz... vajon mi meddig bírnánk ezt? Persze nekik ez a természetes, hiszen az első pillanattól kezdve ez az életük, nem tudják, milyen az, egyedül lenni. Mégis, ha egy kicsit megpróbáljuk az ő szemükkel, vagyis pontosabban csak az egyikőjük szemével nézni a dolgokat, lehet, hogy hamar kiderülne, hogy igenis eljön az a pont, amikor szeretnénk egy kicsit maguk lenni.

Azt hiszem ez történik mostanság. Annak idején felcsattanva tiltakoztam, ha azt javasolták az okosok, hogy próbáljunk meg külön programozni a fiúkkal. Már miért mennénk külön, mikor hétvégén végre együtt lehetünk mind? Nem is mentünk. Nehéz is lett volna a fiúkkal megértetni, hogy te most erre mégy apával, mi meg amarra. Miért? Miért is? Akkor ez még nem volt időszerű. Persze voltak próbálkozások, a nagyszülőkhöz egyedül küldtük egyikőjüket, de nagy sírás lett a vége. Akkor azt mondtuk, ennek még nincs itt az ideje.

Aztán úgy tűnik 4 éves koruk körül egyszercsak jobban elkezdtek nyitni a világ felé. Nyilván az ovi sokat segített ebben, pedig ott is mindig együtt játszanak, mind a mai napig is. Kérdésemre, hogy kivel játszottak aznap, szinte mindennap ezt kapom: "Barátommal Lócival!", "Háát, a Bucival!". Persze, és még? "-". Néha elszomorít, mennyire nem barátkoznak kicsit jobban senkivel, noha azért előfordul, ha sikerül meglesnem őket, hogy már egyre többször látom a fiúk csoportjába vegyülve őket, de mégis együtt.

Amikor az ovi elkezdődött, gyakran voltak betegek, és néha előfordult, hogy csak az egyikőjük mehetett oviba. Ezt az egyik fiú egész jól viselte (elárulom, ő az "A" iker), ám a másik nehezebben, ha neki kellett mennie. Olyan is volt, hogy csak a dadus néni ölbekapós módszerével tudta bevinni a csoportba, én pedig mázsás súllyal a szívemben menekültem a kétségbeesett sírás elől.

Érdekes, hogy mégis egészen addig nem gondoltunk arra, hogy néha egy-egy napot jó lenne külön töltsenek, amíg észre nem vettük, hogy a két fiú mennyire különbözőképpen tükrözi vissza a feléjük sugárzó figyelmet, szeretetet, és ha együtt voltak (pl. a nagyszülőknél), az egyik fiú nagyon hamar háttérbe szorult visszafogottságával, míg a másik nyitottságával minden figyelmet bezsebelt. Tudtuk mi azt addig is, de ekkor vált élessé a különbség, és ez megerősítette, hogy külön kell őket választani, és a nagyszülőkhöz egyszerre egy fiú ment onnantól kezdve, a másik pedig oviba. Az eredmény pedig nagyon jó lett, mind a ketten egész máshogy viselkednek mind a két helyen. Talán kezdenek kicsit jobban nyitni az oviban, és jobban a nagyszülőknél is.


Így szépen lassan eljutottunk oda, hogy rájöttünk, az ő érdekük is az, hogy időnként külön legyenek a másik felüktől. Nyilván ez főleg annak a fiúnak megy egyre jobban, aki maga is törekszik néha erre, elvonul a szobájukba olvasgatni, vagy sétáláskor letér az ösvényről az erdőben és szinte futva próbál egyre távolabb és távolabb kerülni tőlünk. Ha sikerül, hogy a másik fiú ne menjen utána, mindig vigasztalnom kell őt, kétségbeesése néha határtalan: " Hát akkor én mit csináljak itt egyedül?" (Ott állok mellette - de ez mit sem ér.) " Mostantól nem lesz testvérkém?" (Dehogynem...)


Mindenesetre azt is észrevettük, hogy együtt egyre inkább féktelenek tudnak lenni, egymást rángatják bele a rohanásba, elhúzódásba, kedvetlenségbe, egyik kedve úgy hat a másikra, mint egy makacs ragasztó... Külön viszont lehet velük értelmesen beszélgetni, minden érdekli őket, mindenben résztvesznek. Legutóbbi múzeumlátogatások (Közlekedési Múzeum és Természettudományi Múzeum) után megállapítottuk, hogy mostantól érdemesebb külön vinni őket ilyen helyre, mert tulajdonképpen lelkesen végig rohanták az egészet, de semmit sem néztek meg...

üljünk a trónra

   Valahol elszomorít, hogy együtt kezd nehezebbé válni a családi programozás,  hiszen mindig arra vágytam, hogy együtt az egész család menjen bárhová is. Lehet, lecsillapodik ez majd, lehet, ez az 5 éves kor sajátossága is, de most ez a legfrissebb kihívás, amivel nap mint nap meg kell küzdenünk. Nyakunkon a suli kérdése is (2014.szeptember) és nap mint nap megerősödöm benne, hogy noha nem lesz könnyű, de azt hiszem mindenképpen külön osztályba kell őket tegyük. De ez majd egy másik történet lesz.

Ikreket elsőként váró kismamák figyelmébe

Lehetne szolgálati közlemény is eme rövid bejegyzés, tulajdonképpen csak szeretném felhívni a figyelmet az aloldalakon található remélem hasznos információkra. Nem tudtam még rájönni, hogy hogyan kell címkéket adni az aloldalaknak, ezért most ez a bejegyzés fogja a címkéket tartalmazni.

Olvashattok az ikerterhességtől elkezdve, az ikerszülésen, az ikrek szoptatásán és az iker babakocsi választási szempontokon át a túlélési tanácsokig, ha napközben egyedül vagyunk/leszünk az ikrekkel.

Remélem hasznos lesz, folyamatosan bővítem, jön még cikk a mesélésről, éneklésről és az ikrek mozgásfejlődéséről is. Ha lenne bármi téma, ami érdekelne benneteket, írjátok meg nyugodtan!

Addig is hajrá! :-)

Sir Kán és Ká – a mesék szárnyán

Az embergyerek pedig ki lenne más, mint kishúguk, Kincső. Szerencsére az embergyerek „felfalása” nem szerepel a játékban, vagy legalábbis odáig még nem jutottunk el, de gyakran így keresik a házban. Eleinte csak a sárga és a zöld eső nadrágjuk miatt nevezték el így egymást, aztán meg már a színek nélkül is megmaradt a név.

Azt én is tudtam eddig is, hogy milyen fontos a gyermeki lélek fejlődéséhez a mese, és ezért már nagyon korán elkezdtük a mesélést a fiúknak (hogy milyen meséket milyen életkorban kezdtünk - erről bővebben írok majd a Napközben egyedül az ikrekkel sorozatban), de arra nem számítottam, hogy a mese náluk valami egész más szerepet is be fog tölteni majd.

reggeli mesélés pizsiben

Mi a mese nekik? Varázsszőnyeg, kincses ládikó, csodalámpa, és mindezek mellett menedék, kapaszkodó, biztonság, és ikerségük egyik szoros köteléke. Bebújnak a mesébe, mint valami üvegburába, melynek mintáját ők maguk festik, egymás szájába vágva, szövik a mesét és csak mesélnek, mesélnek, mesélnek – egymásnak, hiszen mi egy idő után már nem tudjuk követni a fonalat. A mondatok záporoznak, hol egyik meséből idéznek, hol másikból, megállíthatatlanul, és egyszerre akár 10-15 meséből is érkeznek alakok, események. Ha az egyik úgy irányítja a történést, hogy a másiknak nem tetszik, akkor visszakanyarodik, és úgy folytatja, ahogy ő szeretné. Vége szinte sosincs, maguktól, csak akkor, amikor már mi elégeljük meg a sok ’szövegelést’, mert éppen ebédelni, fürdeni, vagy elaludni kellene már.

Csodálatos az a lelki gazdagság, amiről meséik árulkodnak, itt látom (illetve hallom) visszaköszönni azt a rengeteg mesét, amit eddig is és folyamatosan olvasunk nekik. Mégis, számunkra a mindennapi rutinok közepette gyakran türelempróbáló és néha-néha szinte lehetetlen a mesefolyamot megállítani. Mintha nem is léteznénk olyankor, teljesen belemerülnek a saját kis világukba.

Akkor kezdték ezt el, amikor Kincső megérkezett családunkba – ők így viszonyultak ehhez a nem is kicsi változáshoz. Könnyelműen azt gondoltam, nekik nem lesz nagy sokk, hogy érkezik még egy valaki, hiszen nekik az az alap, hogy állandóan ketten kell osztozzanak a figyelmen, a szereteten. De tévedtem. Kincső olyan, mintha a 2. gyermek lenne, és az ikrek időnként egyként fejezik ki féltékenységüket. Persze főként külön-külön, hiszen van, hogy csak az egyikőjüknek van érzékenyebb időszaka, és van, hogy egy nap többször is elmenekülnek a meséik világába. Teszik ezt mindig akkor, ha épp nem tudunk velük foglalkozni, és éppen nem játszanak semmivel.

Érdekes még az is nekem, hogy a Dzsungel könyve meséből (Disney feldolgozás) eleinte nagyon is féltek Kától, a kígyótól, és attól a negédes daltól, amit a filmben énekel: „Bízz bennem, csak bennem…”. Mind a ketten elbújtak, amikor ez a jelenet következett. Aztán megnézték a mesét 15-20-szor, és egyre többet hallottam őket ezt a dalt énekelve játszani. Végül eljutottunk oda, hogy az egyikőjük Ká szerepébe bújik. Micsoda változás!

Érdekességként leírom az egyik meséjük egy részletét, amit sikerült ma este rögzítenem. (Zárójelbe teszem a meséket, amikre utalnak.)

Vacsoránál ültünk, és éppen megjegyeztem, hogy nem is Sir Kán ül az asztalnál, hanem egy kis egérke, olyan pirinyókat harap a vajas kenyérbe. Úgy látszik ez megindította a folyamot:

Ká: És te ki vagy Édesanya?

Én: Farkasanyó, Maugli „anyukája”.

Sir Kán: És Apa?

Én: Balu.

Sir Kán: De az embergyerek elrepült Sohaországba (Pán Péter).

Ká: Nem, Timbuktuba vette az irányt. (ma este a Macskaarisztokraták filmet nézték, ott megy a gonosz inas oda).

Sir Kán: De Timbuktuba vad emberek voltak! És megeszik! (Babar utazása)

Ká: Hát amikor bement Timbuktuba, felfalták!

Sir Kán: De nem ették meg, mert mit csinált Maugli? Na mit?

Ká: Semmit sem.

Sir Kán: De, beestek a vízbe! Segítség!

Ká: De senki nem jött, mert mindenki félt a cápáktól! (Némó nyomában)

Sir Kán: És a cápák hamm, bekapták Mauglit.

Ká: Köpöd ki rögtön!– mondta Smidt, (Pán Péter) és rácsapott a cápa fejére.

Sir Kán: De a cápa nem köpte ki, hanem ott úsztak a kis cápákkal együtt a hajó körül.

Ká: Akkor hívjuk Tűzoltó Sam-et!

Sir Kán: És a Tüzoltó Sam hozzon egy ágyat, abba beletesszük a kiscápákat és vissza viszi Tom a tengerbe.

Ká: Ennyi!

És ez így ment tovább, amíg Édesanya (=Én) meg nem untam, hogy Sir Kánnak még mindig nem fogy a vajas kenyere…

(Amit nagyon élvezek a mesélésükben, azok a mesei motívumok, meg a stílus, amit ügyesen ellestek, pl. a „Hát amikor”…, vagy a hangsúlyozás, „na mit csinált”? )

A likas fog és a lavírozás dilemmája

Nem is gondoltam, hogy egy tejfog is ki tud lyukadni, és, hogy rendesen be is tömik. Nekem szerencsém van a fogaimmal, 20 éves voltam talán, mikor az első tömésemet kaptam. Nos, az egyik fiú fogán fogmosás után is rajta maradt valami feketeség, és hiába kapargattuk, be kellett látnunk, az bizony egy szép kis lyuk.

És ezzel kezdetét vette az ikernevelés számomra egyértelműen legnagyobb és legtöbb erőt kívánó kihívása: a lavírozás, vagyis az egyensúly keresése, biztosítása. Azaz, hogy a lyukas fog tényét, és a fogorvosi beavatkozás óvatos bejelentését kétféleképpen kellett tálalni. Annak akinek lyukas a foga, azt kellett hangsúlyozni, hogy ez ám "különleges", igazi hősies dolog lesz, és milyen "jó", hogy neki be lesz tömve, míg a másiknak nem. (Kissé fonák dolog ez...dehát ez van.) A másik fiúnak pedig, aki nehezményezte, hogy neki miért kell óvodába mennie ezalatt, azért óvatosan elmondani, hogy ez azért nem lesz olyan könnyű dolog, igazából, lehet, hogy kicsit fájni fog, stb. Aztán, mikor a betömött fogú  fiú diadalittasan mutatta hősiessége jutalmát, egy rendőr járőrkocsit, akkor a másik fiút folyamatosan biztosítani kellett róla, hogy őt is visszük hamarosan fogorvoshoz, és ő is kap majd valamit.

Röviden azért el kell mondanom, hogy azt hiszem én jobban kikészültem a fogorvosi beavatkozás alatt, mint kisfiam, aki egyszerűen csodálni valóan hős és fegyelmezett volt, és a nagy izgalom és félelem csak a könnyeiben tört utat magának a felszínre. Az is igaz, hogy a helyi fogorvos nénink (Dr. Zsigmondi Lívia) és asszisztense, Gyöngyi néni szenzációsan értettek a gyerekek nyelvén, minden elmagyarázva türelmesen és nagyon kedvesen kezelték a kis beteget - csak ajánlani tudom mindenkinek!

Visszatérve a lavírozásra, azt hiszem erről még sokat fogok írni. Nem tudom testvéreknél is van-e ilyesmi, de nekünk ez a  kétféle személyiség kétféleképpen történő megközelítése ráadásul mindig egyszerre, néha kegyetlenül nehéz. Kezdve a kicsi baba koruktól, amikor már 3-4 hónaposan nehezményezték, ha nem felváltva vettem ki őket az ágyból (tehát ezt is állandóan észben kellett tartanom), egészen az 1-2 éves korban jelentkező szeretet követelőzésen át, (csak úgy tudtam megoldani, hogy egyszerre guggoltam le mindkettőjükhöz és vettem ölbe őket), a 3-4  éves korban kialakult különböző igényeken át a mai 5 éves fejlődési szintig. Náluk nagyon hamar kialakult egy személyiségi különbségként is észrevehető természet: az egyikőjük bújós, és így kapja meg a szeretetet, amire vágyik, míg a másik elhúzódóbb, de pontosan számon tartja ki mennyi puszit, ölelgetést kapott, és noha nem mindig engedi megszeretgetni magát, azért elvárja azt.

esti fürdésnél

Mindez rengeteg és szűnni nem akaró versenyzéssel nehezítve. Mivel mindig együtt vannak,állandóan versenyeznek, a figyelemért, a szeretetért, az eredményekért, jutalomért - egyszóval mindenért.

És most abba kell hagynom, mert itt a tavaszi szünet, mely eddig jó sok esővel és így bezártsággal jár, és természetesen Lócinál egy kis lázas, náthás állapottal, hogy még véletlenül se lehessen programozni. Így estére tényleg nem marad energia írogatni - hiába jegyzetelek egész nap magamban :-) De, folytatom majd!

Cöli nem cöli ? ez itt a kérdés

Cöli - ez volt a bátyámtól kapott becenevem évekig, miután hosszas (majd 3 év!) folyamatos vizsgálat, kutakodás, és részemről csontsovánnyá fogyás után végre rájöttek, hogy lisztérzékeny vagyok. 3 éves voltam, mikor az állandó hasmenés, étvágytalanság, hajhullás elkezdődött, és 6, mire elkezdhettem a diétát. A coeliakia - a lisztérzékenység orvosi neve- szóból jött tehát e kedves név :-)

Az ikrek születésekor  már izgultam, hogy vajon eme “szép” állapotot - betegségnek azért nem mondanám, hiszen ugyanolyan életet lehet élni, csak kicsit mást kell enni - öröklik-e õk is. Ezért készítettünk egy genetikai vizsgálatot (2 hónaposan, vérvétellel/ Kincsőnél már előre gondolkodtam és kértem köldökzsinór vér mintát, ebből is meg lehet állapítani ezt, így nem kellett vért venni), mely megállapította, hogy mind a ketten örökölték a hajlamosító gént, és ebből az is kiderült, hogy bizony egypetéjűek. 

Az eredmény közlésekor azt mondták a Heim Pál Coeliakia Centrumában, hogy fiúk esetében egy picit alacsonyabb az esélye a kialakulásnak, és 6 éves korig eldől minden - azaz, attól, hogy örökölték a gént még nem törvényszerű, hogy érzékenyek is lesznek. Eleinte évente vizsgálták a fejlődésüket, és egyik-másik alkalommal vért is vettek, de a 4. szülinap után azt mondták, ha nincs panaszunk nem kell jönnünk, csak a 6. szülinap alkalmával. Persze azért az is elhangzott, hogy a legnagyobb valószínűsége annak, hogy kialakul a lisztérzékenység a 3. szülinap után, 3-3,5 féléves kor között van.

Ennyi bevezetés után jöjjön a mai nap jó híre: az 5 éves vizsgálat eredménye is NEGATÍV lett!!! 

Bevallom kicsit izgultam, mert noha nem voltak nagyon komoly panaszaink, de az én két kisfiam állandóan a két legvékonyabb a csoportban, még csak kockahasuk sincs :-( A mérleg szerint mindig meghizzák a minimumot, és én látom, hogy most már egyre jobban esznek, meg azt is, milyen elképesztő energiával tudnak szaladgálni, játszani, mégis mindig aggódom... nehéz kikapcsolnom ezt a cöli gombot... Pedig a doktornő minden alkalommal elmondja nekem: “Gondolja meg anyuka mennyivel jobb helyzetben van, hogy engedheti enni annyit a fiait, amennyit bírnak, és nem kell folyton rászólni a gyerekekre, hogy azt a csokit már ne egyék meg!” Igaz. Bár ennének annyit! :-)

Tehát neki futhatunk az utolsó évnek! A doktornő szerint (akit melegen ajánlok mindenkinek: Dr Gyimesi Judit) ha 6 éves korukig nem alakul ki, akkor már nagyon kicsi az esélye annak, hogy megjelenik az életükben az érzékenység. Persze, teszi hozzá, látott ő már olyan nem is vékonyka kisfiút, akinek szintén minden éves eredménye negatív lett, de a 6. éves...már pozitív. No sebaj, én igazából nem látom ezt tragédiának, hiszen ebben élek mióta! És azt hiszem én is úgy csinálnám, ahogy Édesanyám velem, hogy soha nem voltam “betegnek” kikiáltva, mindenki ugyanazt ette, amit én is, (kivéve persze a kenyeret) és így nem éreztem, hogy ez olyan nagy tragédia. Minthogy nem is az!

Egy kis háttér a témáról az érdeklődőknek:

2007 őszén, mikor az ikreket vártam, megkerestek a már említett Coeliakia Centrumból, hogy nem lenne-e kedvem bekapcsolódni egy európai kutatásba, amely a gyermekkoruk óta lisztérzékeny anyák gyermekeit követi születésüktől 6 éves korukig.

A kutatás célja az volt, hogy végig nézzék, vajon ha adnak a kisbabáknak már 3 hónapos koruktól anyatejbe keverve glutént, akkor esetleg megtanítható-e a szervezet arra, hogy ne reagáljon “érzékenyen” a gluténra később. Tehát egy fajta hozzászoktatást szerettek volna tesztelni a babákon.

Ez havi egy vérvétellel, glutén por adagolás és állandó kontroll. Nálam ott bukott el a dolog, hogy minden résztvevőt besorsoltak a tesztcsoportba és a kontroll csoportba. Magyarul az ikrek esetén lehet, hogy az egyik fiú a teszt csoportba került volna, míg a másik a kontroll csoportba. Én pedig úgy gondoltam, hogy ha már lehet, megadnám mind a kettőnek ugyanazt az esélyt... mert természetesen a sorsolás eredményét csak a kutatást vezető professzor tudja. Nyilván a havi vérvételek sem vonzottak, így végül nem vágtam bele a dologba, de azóta is nyomon követem a kutatást, és minden alkalommal kérdezem a doktornőnket, mik az eredmények.

Legutóbb 1 hónapja voltunk, (amikor a fiúktól vért is vettek) és kérdésemre Gyimesi doktornő elmondta, hogy noha a vizsgált babák most még csak 5 évesek, tehát a kutatás jövőre zárul le, eddig az a tapasztalatuk, hogy nincs számottevő különbség az érzékenység kialakulásában azok között akik kaptak glutént, és azok között, akik nem. Érdekes, nem? Tehát, az, hogy valaki örökölte a hajlamosító gént, és utána kapott glutént nem jelentette egyértelműen, hogy nem alakul ki nála az érzékenység. Pedig én erre tippeltem volna, mint ahogy a kutatásban résztvevők is. Remélem majd lesz jövőre valami részletesebb beszámoló az eredményekről, kíváncsian várom.

Linkek/ cikkek a témában:

Coeliakia Centrum - Heim Pál Kórház

 Lisztérzékenyek Érdekképviseletének Országos Egyesülete 

Lisztérzékenység: súlyosabb, mint gondolnánk 2013.03.22.

Lisztérzékeny gyanús tünetek nálam, illetve ami néha aggaszt a fiúknál:

-folyamatos hasmenés, hányás és persze komoly súlyvesztés (17kg voltam 6 évesen, külön engedéllyel engedtek iskolába menni)

-étvágytalanság

-pókhas

-sok bélgáz termelés, puffadás

-hajhullás

-gyenge erõnlét

-lassú súlygyarapodás

-szájban sebek (afták) – fertõzésre fokozottan érzékenységet jelent, és a lisztérzékenységet is egy fertõzés tudja belobbantani

Élet az ikrek után, avagy a kérdés: miért is?

Ma ismét megkérdezték tőlem: de miért akartál ikrek után még gyereket???

A kérdés nyilvánvaló, aminthogy a válaszom is. Ikresek talán jobban fogják érteni első ösztönös válaszomat: mert ki akartam próbálni, milyen egyszerre egy babával! Milyen az, amikor nem kell kétfelé figyelnem, nem kell beletörődnöm abba, hogy az egyik mindig sírni fog, mert nem tudok egyszerre két gyereket megnyugtatni... Hanem lehet büntetlenül egyet szeretgetni, ölelgetni. Hát ezért. Meg persze azért, mert két kisfiú mellé olyan jó lett volna egy kislány...

Igaz, jól meggondoltam, ezért is e nagy korkülönbség. Főképp, mert a már emlegetett Métneki könyv közöl egy statisztikát, miszerint a 30 év feletti nők, akiknél első terhesség természetesen úton iker, 60% eséllyel indulnak egy következő ikerpárért...ajaj, 60% azért elég sok! Mégis úgy gondoltuk, kétszer csak nem üt be a ménykő :-) Ha meg igen, akkor reméljük ád az Isten hozzá legelőt (erőt) is!

Végül nem lett erre szükség, mert remegő kérdésemre, hogy hány gyermeket lát az orvosom, határozottan jött a felelet: EGY! Juhéé!!! Azért bevallom, nagyon, nagyon, nagyon,  NAGYON megnyugodtam!  Mert persze mikor kezdtük mondani a barátoknak, családnak a nagy eseményt, sorra kaptam a kellemes, és számomra egyáltalán nem vicces, szánalmas kérdést: "ó, és ikerlányok? " Ha ha ha, roppant szellemes.

Így történt, hogy megérkezett a családunkba a mérhetetlen boldogság szárnyán Kincső, aki azóta is hordoz néhány meglepetést. Először is, hogy hihetetlenül KÉK a szeme! Ezt még most, majd 9 hónap után is nehezen szokjuk meg, hiszen ebben a családban mindenki barna szemű! Kivétel persze bátyám. És sietek leszögezni: 1. a postás ugyan kék szemű, de nő, valamint 2. csak rá kell nézni, tiszta apja, tiszta Bánfi ez a lány!

Végkövetkeztetés:  nagyon szeret engem az Isten, hogy kétszeresen is megáldott! Először a két huncut drága kisfiammal, másodszor egy igazi érzékeny és gyönyörű kék szemű csöppséggel. Köszönöm!

Ui:  A fiúk persze kitörő lelkesedéssel fogadták, az ő érzéseikről írok külön, mert igen csak szövevényes :-)

A Lócibuci

Így egyben. Már megint! Hányszor de hányszor szólítanak meg a mai napig is: Ja, hát persze a Lócibuci anyukája! Vagy a játszótéren: nézzétek, megjött a Lócibuci! Nahát ettől feláll a hátamon a szőr! Én tudom, hogy olyanok mint két tojás,-  higgyétek el, eleinte időnként nekünk is - de ettől még KÉT különböző gyermek!!!! Az óvodában is ezért kellett különböző frizurát választanunk, már amennyire fiúknak lehet, hogy meg tudják őket különböztetni. Bár meggyőződésem, hogy ehhez is valamilyen képesség kell, hogy aztán megtudd jegyezni, melyik a rövidebb hajú, melyik a hosszabb... ímé az egyik első óvodai kép, ugye, hogy ezen nem is hasonlítanak???? (Gyk: Lóci a  hosszabb hajú - öleli Bucit)

Visszatérve még egy pillanatra a nevekre, azt hiszem a becézéssel egy kissé elszúrtam a dolgokat: nesze neked átgondolt névválasztás!

Pedig annak idején én is olvastam ám a Métneki Júlia: Ikrek könyve I-II-t és mélységesen egyetértettem azzal, hogy jobb a két egyformának különböző nevet választani, így is elősegítve a külön személyiség kialakulását. Pedig a kísértés hatalmas: hát nem cuki két kis egyformába öltöztetett, egyformán rímelő nevű teljesen egyforma babácska? Dehogynem. De ha egyik a másikban látja magát, együtt lesznek csak valakik, és nem külön Bulcsú és Lóránt. No itt aztán jól megkaptam a magamét a gondosan megválasztott, direkt különböző kezdő betűvel induló nevekért: hiszen a becézése ugyanaz lett! Na tessék. Lóci és Buci, ugyanúgy hangzik! Hát ez már így marad, de az vigasztal, hogy felnőve talán megmarad az eredeti szándék: mi különbözőt akartunk! :-)

Hihetetlen szolidaritás

Lóci ma reggelizés közben egyszercsak magára borította a müzlit, amitől persze mindene tejes lett, így teljes átöltözködésre lett szükség. Kissé őrjöngtem, mert már így is késésben voltunk, mikor feltűnt, hogy Buci a történteket hallva visszaszivárgott az általa önként választott száműzetésből a szobába. Miért is bújt el? Igazából azért, mert a mély álom leple alatt elmulasztott kiszaladni a fürdőbe, és reggel bizony nagyon szégyellte magát - ezek szerint Lóci előtt is. Mikor aztán Lóci is tiszta víz, akarom mondani tej lett szinte ugyanott, akkor Buci jókedve hirtelen visszatért! Hát nem hihetetlen ez a szolidaritás Lóci részéről? Persze mindez a véletlen műve volt, nem direkt történt, de akkor is... Hiszen Lóci még reggelizni sem akart Buci nélkül...

5 év

Két kisfiam: Lóránt (Lóci) és Bulcsú (Buci)

Immáron 5 éve készülök ezt a blogot elindítani, és most végre sikerült!

Mindenekelőtt szeretnék pozitív tapasztalatokat és sok sok biztatást adni azoknak, akik most várják ikreiket, és persze megosztok jó pár saját esetet, tapasztalatot, tanuljatok belőle!

Mivel az ikrek édesapja gyermek pszichológus, ő pedig nagyon okos nevelési tanácsokat is fűz időnként a beszámolókhoz - persze szigorúan a saját tapasztalatai alapján :-)

Ezek a kis történetek lesznek tehát az ikermesék.

MERT:
Meggyőződésem, hogy ikreket kapni és nevelgetni csodálatos kihívás, amely a sok sok nehézség mellett valóban és igazán DUPLA örömmel is jár, ahogy ezt mi is megtapasztalhatjuk nap, mint nap.

Az én két kisfiam, akik egypetéjű fiú ikrek és most töltötték az 5 évet, mindennap okoznak meglepetéseket, de szeretném az oldalt olvasókat megnyugtatni, hogy túl lehet élni, SŐT, nagyon is lehet élvezni!